A déli barbárok teája

Ettől kezdve Rodrigues gyakori vendég volt az udvarnál. Tolmácsként hívták, ha európai delegációk érkeztek, sőt a jó kapcsolat még azután is megmaradt, amikor Hideyoshi 1597-ben elrendelte huszonhat keresztény megfeszítését. Amikor Hideyoshi a halálos ágyán feküdt, 1598 szeptemberében a Fushimi kastélyban, kétszer is hívatta és hosszasan beszélt vele. Ezt követően a XVII. század elején is az udvar közelében maradt és alkalomadtán Tokugawas Ieyashu sógun szolgálatában működött. A jezsuiták ebben az időben a sógun egyfajta kereskedelmi ügynökének szerepét is betöltötték és Rodrigues többször koordinálta a kényes és fontos kereskedelmi tárgyalásokat a selyem macaói importjáról és a beszerzési árak meghatározásáról.  

Fontossága és elfoglaltsága ellenére 1604 és 1608 között Arte de lingoa da Japan címmel  összeállította  az első szisztematikus japán nyelvtant, amiből ma négy példány létezik és minden Japánba készülő kereskedő és látogató első számú forrása volt. Befolyásával együtt az irigyeinek és ellenfeleinek száma is nőtt. Az ellene folytatott kampány a Madre de Deus portugál hajóval szembeni támadással érte el a tetőfokát, Rodriguesnek el kellett hagynia Japánt és Makaóra vonult számúzetésbe. A történet röviden az volt, hogy a hajó 1609-ben Makaóban konfliktusba keveredett, aminek következményeként 50 japán tengerész életét vesztette. Amikor a hajó két évvel később visszatért Nagaszakiba a japán hatóságok megpróbálták feltartóztatni és a kapitányt felelősségre vonni. Az ezt követő zűrzavarban a hajó leégett és elsüllyedt, miközben megpróbálta elhagyni a kikötőt, és erre a konfliktusra való hivatkozással hajtóvadászat kezdődött a keresztények ellen is, így utasították ki João Rodriguest is az országból. Későbbi élete sem telt tétlenül, sőt most kezdődtek az igazi kalandok.  Az idősödő diplomata, szerzetes, tolmács Kínába utazott és bejárta az országot, ő volt az első nyugati ember, aki mindkét napkeleti birodalom, Japán és Kína fővárosában is járt.  1628-ban Peking segítséget, fegyvert, ágyúkat kért Makaótól a fenyegető mandzsu erők megállítására. Rodrigues elkísérte a portugál expedíciót Kínába, ahol a delegációt összeesküvéssel vádolták és elzárták egy erődben, ahonnan az akkor hetven éves Rodrigues úgy szökött meg, hogy a toronyból kiugrott egy hókupacba, majd kalandos út során visszatért Pekingbe, ahol bocsánatot nyert és az udvar szolgálatába állhatott. Végül Makaóban tért örök nyugovóra.  Élete számos feldolgozásban él tovább, többek között a kultikus Shógun című sorozat "Martin Alvito" karakterében.

Makaói száműzetése alatt felkérést kapott  a jezsuita misszió történetének megírására, amit 1620-ban kezdett el. Az érdekes ebben az, hogy a beszámolója érthetőbbé tétele  érdekében egy hosszas bevezetőt írt. Ebben a laza jegyzethalmazban kitüntetett szerepet kap a tea, amit érzékletesen és hosszasan ismertet.  Rodrigues biztosan ismerte Takayama Ukont és más teamestereket, valószínűleg Rikyut is, aki 1591-ben, abban az évben halt meg, amikor a portugálok a japán udvar közelébe kerültek. Jól ismerte a kor kitüntetett helyeit, palotákat, templomokat, teaházakat, így általa paradox módon európai kézből kapunk elsőrangú beszámolót a korabeli tea útjáról. 

Árnyékolt tea Ujiban

 "Miután begyűjtik a friss leveleket, bor, víz és más összetevőkből álló oldatban megfőzik, amíg eléggé megpuhul. Nyolc arasz hosszú és fele olyan széles fa tálcákban parazsat gyűjtenek, majd tiszta forró hamuval leterítik, így folyamatos hőt nyernek, efelett egy papírral fedett rácson tartják a megfőzött leveleket, anélkül, hogy megégetnék.  Minden tűzhely mindkét oldalán három ember áll és finoman mozgatja a papírt a ráterített levelekkel, így érik el, hogy egyenletesen érje a hő és ne égjen meg.  Japánban az így elkészített cha-t ezután gondosan porrá őrlik és úgy isszák, szemben a kíniakkal, akik forró vízzel főzik és így nyerik ki minden erejét. A japánok nemcsak a főzetére, hanem a színére is nagy figyelmet fordítanak, ennek köszönhetően a porrá őrölt és vízzel felkevert ital olyan élettel telt zöld, mint amikor még az ültetvényen nőtt. "" Ez a szeretett és híres cha egy kis fáról származik, ami inkább bokor és amit egyesek tévedésből szömörce  bokornak hisznek, mert hasonlít a mirtuszhoz. Örökzöld, nem hullajtja le a leveleit, de a levelei nagyobbak és mindkét oldalukon zöldek. A teakészítéshez használt fiatal levelei egészen puhák, kényesek és finomak és a fagy könnyen kárt tehet bennük. Ez olyan nagy veszélyt jelent rájuk, hogy Uji városában ebben az időszakban minden teaültetvényt befednek és leárnyékolnak."  

 A későbbiekben leírja a különféle teák közötti minőségi különbséget és ennek feldolgozásbeli okát. Úgy becsülte, hogy Uji környékén évente 40.000 fontnyi teát termelnek és megjegyzi, hogy a nagyurak, nemesek, Japán vezetői, köztük maga a shógun évente egyszer küldi Ujiba megbízottait az egész évi csúcstea ellátmányuk beszerzésére.  Bármilyen befolyásos, gazdag és nagyúr volt valaki, mindaddig nem választhatott tea eszközt és teát, amíg a shógun képviselője meg nem tette azt. A csúcsteák fontja öt ezüst tallér, de időnként csak aranyban lehetett fizetni érte  (egy aranyrúd pedig 60 ezüsttallért ért, illetve száz rakomány szenet, néhány selyemruhát, és más ajándékoknak kellett követnie). Az éves ellátmányt egyszerre vitték el, azt gondosan csomagolták vízhatlan teatartókba és hidegvizes kutakban, vagy hegyi kolostorokban tárolták, így őrizték meg minőségét és gyönyörű zöld színét a legforróbb nyári időszakban is. Az év kilencedik hónapjában az őrzésről gondoskodók visszavitték  a teatartókat a tulajdonoshoz és nagy ceremónia közepette megitták az év első teáját. 

   Szerencsénkre Rodrigues nemcsupán éles szemű megfigyelő volt, aki tisztában volt a gyártás technikai részleteivel, hanem nagy becsben tartotta és maga is fogyasztotta a teát. Korai tea gourmet-ként részletesen közölte a tea minőségének és karakterének főbb jegyeit. Amikor a tea jótéteményiről beszél, első helyre sorolja, hogy segíti az emésztést és lecsillapítja a gyomrot, ezért különösen ajánlható az európaiaknak, akik az itteniektől szilárdabb ételekhez vannak szokva.  A tea ezen kívül elűzi az álmosságot és megszabadít a fejfájástól, ezért kiváló a tanulóknak, vagy éjszaka is dolgozó üzletembereknek. Betegség esetén segíti a láz csillapítását és az olyan mérgek kiürítését a szervezetből, amelyek levertséget, rossz hangulatot okoznak. Érdekes módon, annak ellenére, hogy Japán és Kína is sűrűn lakott ország mégsem tapasztalhatóak az olyan hatalmas méretű, pusztító járványok, mint Európában és más helyeken. Segít a vesekő kiűzésében és ehhez hasonló bajokban de még hasznosabb a szűziesség megőrzésében és a kontinencia biztosításában, mert hűti a veséket. 

 A kínai és a japán tea 

 Rodrigues részletesen tárgyalja a kínai teázási szokásokat és összefoglalóan megjegyzi, hogy nem tartanak fenn külön helyet csak a teának. A japánok folyamatosan szükségét érzik a teafogyasztásnak, ezért mindig rendelkezésükre áll a forró víz, ezért, ha látogatók, vendégek érkeznek, azonnal meg tudják őket kínálni. 

"De a mindennapi fogyasztáson túl kialakítottak egy olyan különleges módszert, ami a különleges vendéglátással és kedvességgel egyben szórakoztatja is a vendégeket. Ezt azelőtt chanoyu-nak hívták, de most már suki néven nevezik. Az előbbiekben már leírtam a gazagon díszített, aranyozott kiotói palotákat, de fájdalom, a teakészítés egyáltalán nem az ilyen helyekhez kötődik. A teát gyakorló emberek között megtaláljuk Japán leggazdagabb nagyurait, ezért nem a gazdagság hiánya az oka a díszes teaszobák hiányának.  Épp ellenkezőleg.  A tea fogyasztásának egyik célja épp a természettel való harmónia megélése, az ahhoz való visszatérés, a talmi csillogás, a művi, hamis, ízléstelen kiűzése."  Mindenekfelett pedig - fűzi hozzá - ennek a foglalatosságnak nem titkolt célja, hogy békességet és belső harmóniát teremtsen a résztvevők lelkében, akik egy tea erejéig összegyűlnek, hogy megtapasztalják a Természet rejtett szépségét. 

Itt annak ellenére, hogy technikai dologról, a teaszertartás helyéről beszél, tulajdonképpen a tea útja és a tea filozófiájának lényegét is összefoglalja: 

 "  (A tea útja) az egyedül élő remetékéhez hasonlatos elvonult magányos gyakorlás, visszavonulva az evilági, társadalmi kapcsolatoktól és egyszerű kunyhóban élve a természet figyelésének és kontemplációnak szentelni magunkat. Így a cha találkozók, vagy fogadások nem hosszú beszélgetésekről és önmagunk előtérbe helyezéséről szólnak, hanem inkábba belső csend és béke megteremtéséről az ott lévő tárgyak szemügyre vétele révén, és a bennük rejtező titkok felderítése révén. 

  Ezzel összhangban a magányos kunyhó szertartásában megjelenő minden dolog rusztikus, durva, göcsörtös, befejezetlen, és egyszerű, mintha csak a természetből ragadták volna ki. Épp ezért nem használnak tágas szobákat, vagy gazdagon berendezett és dekorált helységeket, ahogy egyébként teszik a közösségi terek esetében, de nem használnak költséges, egzotikus kínai étkeket, vagy  fényűző készletet sem. Ehelyett a kívánt hatást egy a saját otthonaik közelében épített, fűvel és rőzsével fedett piciny kunyhóban érik el ami úgy van összeácsolva a durva, kezeletlen öreg fadarabokból, mintha csak az erdőből ragadták volna ki. Sem szándékolt művészi hatás , sem elegancia nem tapasztalható, csakis a természet hanyag valósága és az elmúló idő. "

 Jól látható, hogy Rodrigues nem egyszerűen a felfedező szemével írja ismertetőit, hanem kritikai, már-már esztétikai jellegű esszét írt a teáról és mutat rá a lényegre. Ezen a ponton például arra, hogy hiba lenne azt hinnünk, hogy a teakunyhót olcsón és gondatlanul szerelik össze gyenge minőségű nyersanyagokból. Elmagyarázza, hogy ezek az építmények valójában elképzelhetetlen mennyiségű belefektetett munkába és pénzbe kerülnek, amit csak egy gazdag nemes nagyúr engedhet meg magának.

"Talán úgy tűnhet, hogy ezek az épületek semmibe se kerülnek, mégis egyszerűen megdöbbentő, hény száz cruzadost költenek csupán a megépítésére, hogy mérhetetlen munkával hányféle építőanyagot szereznek be hozzá a legkülönfélébb helyekről, nem is szólva a felhasznált faanyagok előkészítéséről, kidolgozásáról és beépítéséről, amit csakis erre szakosodott ácsok képesek elvégezni. Annyira sok időt és energiát ölnek ebbe bele, akár hónapokon át tökéletesítve a házat, precízen lefektetve a tatamikat, a megfelelő agyaggal kikenve a falakat, és fűzfavesszővel erősítve a lécezett részeket, hogy egy gyönyörű és nagy faházat sokkal kevesebb idő alatt teljesen befejeznének ennyi idő alatt."

"Végül az így létrehozott szegénység nagyon is gazdag és költséges" - jegyzi meg a végén és csakis a gazdagok kiváltsága az ilyen teaházak létrehozása. Miután leírja a tea termesztés és gyártás technikáit, illetve a teaszertartás helyét, Rodrigues ismerteti magát a teafogyasztást és annak szertartásszerű körülményeit. Ez a leírás a XVI. sz. végi tea egyik legértékesebb leíró forrása:

"A megállapodott időpontra, a nap egy pontos órájában minden vendég tisztán, megfelelően öltözötten és pontosan érkezik. A szolgák, vagy hűbéresek részben borotválják le a fejüket, míg a  papok ésa visszavonultak  (inkyo) tükörsimára borotváltan. Mindannyian új harisnyát viselnek, így igyekeznek a kert bejáratának privát kapujához.   A kapu előtt tisztára söpört tér várja őket, a teraszt és a falakat is ezt megelőzően vízzel fröcskölik be. A kapu oly kicsiny, hogy az ember csak  leborulva képes belépni rajta. A kapu előtt egy durva, tiszta kő áll, amin a vendég lecseréli a saruját, mielőtt belépne a kertbe, így a kertbe még a fellocsolt terasz porát sem viszik be a teljesen tiszta saruk talpán.

 Mindeddig a kertkapu belülről zárva volt, de most megérkezik a ház teamestere és kinyitja és éppencsak kitekintve int a vendégeknek, hogy beléphetnek. Bezárja utánuk a kaput, de nem fordítja rá a zárat, majd  egy külön, csak számára fenntartott útvonalon visszavonul a teaházba és nem mutatkozik. Miután eltűnt, a vendégek kinyitják a kaput, belépnek a kertbe és bezárják maguk mögött a kaput. Egy darabig ott üldögélnek egy lugasban, ellazulnak és megcsodálják a kertet, aztán átsétálnak a kerten átvezető ösvényt követve a teaház felé, csendben szemlélve mindent - a kertet magát, egy-egy fát a maga természetes mivoltában, az ösvényen elhelyezett kőlapokat, és a rusztikus kőtálat, amiben megmossák kezeiket. A víz kristálytiszta, egy merőkanállal szednek belőle és a kezülre öntik, sőt télen forró víz is rendelkezésre áll e célból. Ezt követően a kis teaház zárt ajtaja felé haladnak, ez annyira kicsiny, hogy csak bebújni lehet rajta. Leveszik fegyvereiket, a tőröket, és egy erre a célra kialakított tartószekrényben helyezik el. Aztán kinyitják az ajtót és levéve saruikat, mind bebújnak, mindvégig figyelve arra, hogy az illem szerint kinek kell előre mennie. A vendéglátó teamester nincs jelen és a ház teljesen üres, csupán néhány teaeszköz várja őket bent. 

  Ezt követően, anélkül, hogy egy szót is szólnának szemlélődni kezdenek. Mindenki először a toko-t tekinti meg, ami előtt egy virágkompozíció áll réz, vagy kerámia-, esetleg különös formájú bambuszvázában. Ezzel együtt hosszasan tanulményozzák az ugyanoda felakasztott tekercset, az arra festett képnek, vagy kalligráfiának különös jelentősége van. Ezután a fővendéggel az élen a tűzhelyet tekintik meg az ott elhelyezett öntöttvas vízforralóval külön figyelmet szentelnek a faszénből rakott parázsnak, amit különös gonddal rendezett el a vendéglátó a nagy gondoskodással elterített hamuágyon. Mindez oly nagy odafigyeléssel megalkotott kompozíció, hogy semmi kívánnivalót nem hagy maga után.   Végül mindenki a helyére megy és leül.

 Miután mindenki befejezte a szemlélődést, és elhelyezkedett térdein, a vendéglátó kinyit egy belső ajtót, belép és megköszöni vendégeinek, hogy meglátogatják teaházát, a vendégek pedig viszonozzák a köszöntést. Csendes beszélgetésbe kezdenek a legkülönfélébb témákról, majd ennek végeztével a vendéglátó felkel és egy kis réz kanállal egy külön erre kialakított tartóba begyűjti a tűzhely parazsának és a hamunak a maradékát. Leveszi a vas vízforralót a tűzhelyről és félreteszi, aztán több faszenet tesz a tűzre.  Minden vendég közelebb ül és feszülten figyel, merthogy nagyon különleges módon végzi a dolgát. Csak egy kis darabot használ tűznek, a többit pedig mellé fekteti, miközben finom hamut szór mellé, hogy az összhatás kellemes legyen. Ezután visszahelyezi a kannát, és vizet önt a már forró, majdnem lobogó vízre. 

 Ahogy mindezzel elkészült, elviszi a tartóedényeket, egy nagy tollal kisepreget, és visszatér az előkészítő házába, de előtte tájékoztatja a vendégeket, hogy most az evés ideje jött el azért, hogy később teát fogyaszthassanak. Bemegy a kis kuckójába, és visszatérve saját kezűleg megterít a behozott kis asztalokon. A fővendéggel kezdi és minden vendéget egyenként, szemtől-szemben szolgál ki. Az asztal az elképzelhető legízlésesebb módon van terítve és tálalva, az étel rizsből, shiru leveszöldségekből és még két fogásból áll. A második teríték tartalmazza a shiru levest, amit valamilyen különleges halból, vagy madárból készített . Az adagok épp akkorák, hogy gond nélkül el lehet fogyasztani, hiszen összességében két-három adagnak megfelelő ételről van szó. Ennek végeztével mindenki elé egy mázas palackot és csészét tesz  forró borral, mindenki választhat, hogy mit és mennyit kíván inni. A forró bort forró víz követi és ezzel végződik az étkezés. Az asztalokat visszaviszi a "tálalóba" és egy kis tálkán egy szeletnyi gyümölcsöt hoz egyenként minden vendégnek. A gyümölcs elfogyasztását megvárva a vendéglátó a tálalóedénykéket a tálaló bejárata mellé helyezi, a vendégek felkelnek és kimennek a teaházból bezárva maguk mögött az ajtót, kint megmossák a kezüket és a szájukat, felkészülnek a tea fogyasztására.  Ahogy kiléptek, a vendéglátó belülről bezárja a teaházat, és kisöpröget, kicseréli  a virágot egy másfajta friss virágra. Amikor mindennel készen van, kireteszeli az ajtót és visszahúzódik az előkészítő helységbe, a vendégek ebből megértik, hogy beléphetnek.

A vendégek megmosakodtak és most belépnek, csakúgy, mint az előbb figyelmesen szemügyre veszik az összes kiállított tea eszközt, majd csendben leülnek. Bejön a vendéglátó és megkérdi, hogy szeretnének-e chát fogyasztani. Ők megköszönik és kérnek. A vendéglátó behozza a megfelelő eszközöket köztük egy kis selyemtasakban egy kicsiny, értékes tartót, amiben a porrá őrölt cha van. A vendégek szeme előtt kibontja a kis tartót és elmossa a csészéket. Így mindent előkészítve egy nádszállal chát szed egy csészébe, majd megáll és ezt mondja:  "Önök, nagyrabecsült vendégeim bizonyára nem szeretnék erősen elkészítve inni ezt a chát".  Erre a vendégek kérlelni kezdik bizonygatva, hogy de ők bizony erősen szeretnék. Erre az egész előkészített tartónyi chát a csészébe tölti, és egy erre való bambusz merőkanállal vizet mer az öntöttvas kannából  a porrá őrölt chára a még mindig nagyon forró vízből. Most egy bambusz seprűt fog és azzal elkeveri, felveri az italt és a kész italt a tatamira helyezi a vedégek elé. Ők most udvariasan szabadkozni kezdenek, hogy kinek kell először innia belőle...  Ezután a fővendég három kortyot iszik és továbbadja a csészét a következőnek, ami így megy körbe, amíg mindenki nem ivott belőle. Ritkán, ha teljesen új tartót nyit ki, a vendéglátó megkéri a vendégeket, hogy ő is hagy ízlelje meg.  

Ez a rendkívül érzékletes leírás a korai chanoyu egyik szertartását írja le, ami sok részletében hasonlít egy mai teafogadásra is. Rodrigues ugyanakkor nem elégszik meg a leírással, hanem a teamester személyén keresztül mutatja be, milyen sűrű szövedékkel kapcsolódik a tea a társadalom testéhez:

A sukisha (vendéglátó) nagy gyakorlatot szerez a tárgyak kapcsolatának és arányainak megfigyelésével, azokat önmagukban és más tárgyakkal és az egészhez való viszonyukban is képes értelmezni, ezért a dolgok rejtett és finom tulajdonságai is feltárulnak előtte, nem pedig csupán a puszta teakészítéssel kapcsolatos gyakorlati hasznuk. Ha ez a tulajdonsága hiányzik, azt semmi mással nem lehet pótolni, akkor nincs más lehetőség a dolgok rejtett tulajdonságainak érzékelésére és felfedésére. Összességében a teamester képes a természetes és ember által készített dolgok finom tulajdonságainak megkülönböztetésére, erre pedig igazán nem mindenki képes. A sukisha az  idő és emberek dolgainak arányaira is nagy figyelmet fordít. Ami az időt illeti például, messzemenőkig figyelembe veszi, hogy télen, nyáron, tavasszal, vagy ősszel, nappal, vagy éjjel kerül sor a fogadásra, azt is minden részletében elemzi és megtervezi, ki kit és miért hívhatott meg, egyszóval milyen kapcsolatban vannak a meghívottak egymással és az egésszel. Így minden, természetes módon, gördülékenyen és magától értetődően megy végbe. Azt lehet mondani, hogy a suki legfőbb erénye és tudománya éppen a dolgok arányosságának és alkalmasságának felismerésében és ismeretében rejlik. Ez tanulságos abból a szempontból, hogy mindenki, aki ezt a művészetet gyakorolja, tulajdonképpen erre törekszik kisebb-nagyobb sikerrel és persze szembeötlő hogy valaki, aki részt vesz a teában mennyire képes ezt követni, és mennyire avatott ebben az ismeretben. Az előadás során ezt értékelik előadásában és ez mind meg is nyilvánul a szertartásokban amiket tart és összeállít, továbbá abban a stílusban, ahogyan teát készít és minden mellékes körülményben. Ezen a módon az előadásból minden kiderül, amit tud, és amire képes.

Rodrigues még folytatja ezt a kifejezetten kritikai elemzést, leírja az ideális teamester is, akinek tudása elegendő ahhoz, hogy másokat is tanítson. Másrészt pedig a teamesternek:

"...eltökéltnek kell lennie és szilárd szelleműnek, távol kell tudni magát tartani a kisszerű dolgoktól, és egy csomó más fölösleges dologtól, mintha csak egy a sivatagba visszavonult remete lenne. Az előzőekben leírtaknak megfelelően pedig a legkülönfélébb alkalmakkor előhívható érzéke kell legyen a dolgok arányainak és  alkalmasságának felfedezésére. Ugyanaz a dolog ugyanis alkalmas lehet egy teaszertartáson és teljesen alkalmatlan egy következő esetben. Mindez azt jelenti, hogy a teamester intuitív módon képes a szertartás tanult és elsajátított folyamába új dolgokat harmonikus és odaillő módon beilleszteni."

Kell, hogy megfelelő képessége és akarata legyen a tanításra, de a tanításban nem a szájára és a szavakra van szüksége, hanem a követésre, példaadásra és itt Rodrigues a zent hozza példának, ahol az intuíció a legfontosabb módszer a bölcsesség elérésére.

"Ez a vadonban élő zen szekta magányos filozófusainak az imitációs képessége. Nem könyvek és előző mesterek írott tanításainak felidézésével filozofálnak, ahogyan azt más szekták, vagy iskolák teszik. Ehelyett a természet figyelésének szentelik az idejüket elhagyva és  megvetve a világi dolgokat. Nem akarnak sem egyetérteni, sem vitázni másokkal egy adott tárgyban, inkább mindent a szemlélődésre hagynak, egyúttal lehetőséget adva arra, hogy mindenki, aki ezeket az elveket használja, elérje célját és azok is, akik nem tanítanak másokat. Így mindenki, aki ehhez a szektához tartozik, szilárd, határozott jellemű,  nem jellemző rá a lazaság, hanyagság, nemtörődömség, középszerűség, nőiesség. Akik chanoyut gyakorolnak, mind ezekhez a magányos filozófusokhoz igyekeznek hasonlítani, és minden nem keresztény követőjük a Zen tagja. Néhány alapelven kívül egyáltalán nem tanítanak semmit sem szavakkal, csakis tettekkel, mindent az egyéni szemlőlédésre bíznak, amíg el nem éri a művészet célját és lényegét  a saját erőfeszítésén keresztül. 

De mi is ez a cél?

A cha művészetének a célja végeredményben az udvariasság, a jólneveltség, a szerénység és a kontroll a külsődleges dolgokban, a nyugodt, békés test és lélek, engedékenység, gőg és arrogancia nélkül, tartózkodás a kérkedéstől, pompától és a társasági élet külsődleges fényűzéseitől. Őszinteség a csalfaság minden jele nélkül, becsületesség, rendezettség, tisztaság és letisztultság a dolgok használatában. Mindenkit aki ide sok tanulás és gyakorlás után ide tartozik és ezt a művészetet gyakorolja, tisztelet övezi az emberek körében.